Menu

Cart

Vándorló fájdalom sportolóknál – vajon mi állhat a háttérben és hogyan érdemes kezelni a problémát?

Az utóbbi időben számos sportoló keresett fel bennünket (azaz referenciarendelőnket, a Balance Gerincközpontot és Sportrehabilitációs Központot) hónapok, esetenként évek óta fennálló különös, vándorló fájdalomra panaszkodva. Szinte mindannyian hasonlóképp írták körül a problémát: ha az egyik testtájon megjelenő, többnyire terhelésre jelentkező, a lágyrészeket (azaz az izmokat és a kötőszöveti elemeket érintő) fájdalmat különféle kezelések fájdalomcsillapító és izomlazító gyógyszerek, triggerpont kezelés, manuális fascia lazító technikák, lézer, krioterápia és/vagy lökéshullám kezelés stb. segítségével nagy nehezen sikerült legyőzni, néhány napon/héten belül megjelent egy másik testtájon.  Miután számos neves szakembert kerestek már fel előttünk, kétség nem férhet ahhoz, hogy jó kezekben voltak. A probléma mégsem oldódott meg. Vajon mi állhat a furcsa panaszok hátterében? Miért nem bizonyultak hatékonynak a kezelések, és hogyan lehet érdemi segítséget nyújtani?

Az egyoldalú sportot űzőknélide sorolom mindazokat, akik csupán egyféle sportnak hódolnak (pl. csak teniszeznek, futnak, kézilabdáznak), vagy többféle sportot űznek ugyan, de mindegyik ugyanazt a típusú terhelést rója a szervezetükre (pl. kizárólag erősítő edzéseket folytatnak) gyakori jelenség egy-egy myofasciális lánc krónikus túlterhelése, hisz szinte minden sporttevékenység bizonyos izomláncolat(ok) dominanciáján alapul.

Hogy mik azok a myofasciális láncok? Mára bizonyítottá vált, hogy az emberi test nem különálló izmokból épül fel, hanem hosszú láncokból. Az egyes izmokat az ún. fascia (az izmot burokként körbevevő izompólya, az izmot a csonthoz rögzítő ín, a csonthártya, illetve az ízületi szalagok és tok) mintegy összekapcsolja, láncolattá alakítja. Az ily módon létrejövő egységet (izom+fascia) nevezzük myofasciának, ezek folytonosságát pedig myofasciális láncnak.
Valahogy úgy kell elképzelni mindezt, mint egy hurkát, amelyben az izom a töltelék, ezt beburkolja az izompólya (a hosszú bél, amelybe beletöltötték a húst), majd az így kialakuló hosszú rudat szakaszonként elkötik, így jönnek létre az egyes izmok (azaz az egyes hurkadarabkák). A fasciaelmélet hirdetői - köztük jómagam is - szerint nincsenek különálló izmaink, egyetlen hosszú izmunk van csupán, amit helyenként "elkötöttek", és ezeken a pontokon hozzárögzítették a csontjainkhoz. A myofascia több ilyen hurkaszerű hosszú láncot alkot az emberi testen belül. Ha ezeknek a láncoknak valamelyik eleme sérül, az összeköttetés miatt a hatás bizony tovább gyűrűzik a többi elemre (hurkára) is (a fasciáról részletesebben
ITT írtam).

Túlterhelés esetén általában a „leggyengébb láncszem elv” határozza meg, hogy az adott lánc melyik eleménél jelenik meg először a panasz. Az egyénre jellemző anatómiai és biomechanikai viszonyok (pl. az X vagy O-láb), a különféle, szintén egyénfüggő terhelési minták (hogyan dob, hogyan guggol stb.), illetve az esetleges korábbi (néha nem is észlelt) sérülések mind-mind gyengíthetnek egy-egy struktúrát/testtájat, hozzájárulva ahhoz, hogy „leggyengébb láncszemmé” váljon, azaz a teljes láncot érintő probléma ott bukkanjon fel először.

Sajnos az egészségügyre még ma is a lokális szemlélet jellemző. Ha a térd fáj, a térdet kezeljük, ha a boka, kizárólag a bokára koncentrálunk, figyelmen kívül hagyva azt a ma már köztudott tényt, hogy minden egyes testtáj/terület egy összefüggő láncolat része, s az egyes elemek kölcsönösen hatnak egymásra. Ha egy elem sérül, sérül az összes többi is, és még az sem biztos, hogy a panasz (fájdalom) a probléma valódi forrásánál jelentkezik. A lokális kezelés – legyen az mozgásterápia vagy passzív kezelés – tehát önmagában jellemzően nem vezet tartós eredményre. Ha el is múlik a fájdalom, hamarosan előbukkan a láncolat egy másik pontján. Célszerű tehát átfogóan, globálisan gondolkodni, azaz meglátni a fától az erdőt.

Ha egy futó jelentősen túlterheli a hátulsó felszíni myofasciális láncát (lásd az alábbi képen), a fájdalom a talpi bőnyétől kezdve az Achilles-ínon és a lábszár vagy comb hátulsó részének izmain és a derekán át egészen a nyakáig bárhol jelentkezhet, attól függően, hogy az ő esetében melyik a leggyengébb láncszem. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy csupán a leggyengébb láncszem, azaz a talpi bőnye, az Achilles-ín vagy a dereka sérült. A probléma forrása a teljes hátulsó myofasciális lánc krónikus túlterhelése. Ha csupán a fájdalmas régiót kezeljük, a lokális fájdalom idővel elmúlhat ugyan, ám a lánc továbbra is sérült/túlterhelt marad, így hamarosan megadja magát a második leggyengébb láncszem, azaz a fájdalom egyszerűen „átvándorol” egy másik régióba. Ez a legvalószínűbb magyarázat sportoló pácienseink rejtélyes, vándorló fájdalmára.

De vajon mit is jelent valójában a globális szemlélet?  Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy akkor gondolkozunk globálisan, ha az egyes izmok/területek kezelése mellett a teljes érintett lánc (vagy láncok) hatékony rehabilitációjára is gondot fordítunk. Nos, sportoló pácienseink esetében ezt már mások is megtették előttünk, mégsem sikerült tartós eredményt elérni. Én tehát még ennél is továbbmennék: ha valóban globálisan gondolkozunk, a fájdalmas struktúra és az érintett myofasciális lánc komplex kezelése mellett a panaszok kialakulásának okát is meg kell keresni és szüntetni, enélkül ugyanis fabatkát sem ér a terápia.

Nézzünk néhány általános példát arra, miért is alakulhat ki ún. „overuse” (túlterheltség) szindróma a sportolóknál, és mit tehetünk ellene:

  • Az edzés nem más, mint a test tervezett és kontrollált terhelése. A szervezetet minden esetben alaposan fel kell készíteni a terhelésre (bemelegítés), ahogy arra is kiemelt figyelmet kell fordítani, hogy az edzés végén a feszessé vált szöveteket megfelelően regeneráljuk (ellazítsuk). Megfelelő mennyiségű és minőségű bemelegítés, illetve az edzést követő levezetés (lazítás és nyújtás) hiányában a test törvényszerűen túlterhelődik. Meglepő, hány (él)sportoló (és sportedző) nincs tisztában a bemelegítés és a levezetés jelentőségével és/vagy a modern, a myofasciát is figyelembe vevő technikákkal! Gyakran csupán annyi a dolgunk, hogy a sérült szövetek kezelése mellett összeállítunk és megtanítunk egy modern, sportágra és személyre szabott, hatékony bemelegítő és lazító programot a sportoló számára, megakadályozva ezzel a jövőbeni túlterheléseket és a visszaesést.
  • A túlterhelés hátterében számos esetben a helytelen sportmozgások állnak. Hogy csupán egyetlen példát említsek: ha a guggolási technika helytelen (gyakori jelenség például a térd „beesése”), bizony hamar túlterhelődik a test. Próbáld csak ki, guggolj le stabil térdekkel, majd a guggoló pozícióban engedd egymás felé közeledni a térdeidet! Figyeld meg, hogyan változik a talpad, a csípőd, az ágyéki gerinced és a nyakad pozíciója! Képzeld el, milyen drámai túlterhelést jelent ez az aprócska hiba minden egyes érintett struktúra (pl. a térdszalagok vagy a derekad) számára! S ha a sportoló még súlyt is mozgat guggolás közben, előbb-utóbb rejtélyesnek tűnő problémákkal szembesül. Nincs tisztában azzal, hogy rossz technikával dolgozik, így azt sem érti majd, miért fáj a bokája, térde, dereka vagy épp a nyaka. Ilyen esetekben az akut sérülés/fájdalom kezelése mellett látványos eredményre vezethet egy aprócskának tűnő beavatkozás, a hibás sportmozgás korrekciója. Ha azonban a mozgásmintát nem javítjuk, a leggondosabb kezelés ellenére is visszatérhet a probléma, mihelyst a sportoló újra edzeni kezd. Kíváncsi lennék, hány szakember fordít figyelmet a sportmozgások korrekciójára egy mozgásszervi panasz esetén! Ugye, kezded kapisgálni, miért nem gyógyul meg a páciens akár a legtrendibb kezelés hatására sem?
  • Ha a sportoló egyoldalúan edz, mindig ugyanazt a láncot (vagy láncokat) terheli, és gyakorlatilag elkerülhetetlen a szövetek túlterhelése. Ilyen esetben érdemes egyéb, kiegészítő edzésformákat is javasolni számára, ezek ugyanis értelemszerűen más területeket, más mennyiségben és minőségben terhelnek. A változatosság nem csak gyönyörködtet, de gyógyít is. A változatos sportolás harmonikusan edzi a testet, és segít a túlterhelés, illetve az azzal járó panaszok, fájdalmak kialakulásának megelőzésében.

Talán nem meglepő, hogy a feketelevest a végére hagytam: bizony megtörténik néha, hogy a terapeutának fel kell vállalnia a „rossz hír hozója” szerepet. Előfordul, hogy sem a terápia, sem a fenti jó tanácsok és korrekciós programok nem elegendőek, valami még hiányzik, s ez a valami bizony akár komoly kompromisszumot vagy lemondást is igényelhet a sportoló részéről.

Leginkább "idősebb" sportolóknál gyakori, hogy a panasz kialakulásához vezető terhelés csökkentése nélkül egyetlen terápia, de még a fenti jó tanácsok és korrekciós programok sem vezetnek hosszú távú sikerre. 40 éves kor körül relatíve lassú, ám jelentős változáson megy át az emberi test, egyre csökken többek közt a fascia rugalmassága és teherbíró képessége is. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a terhelést úgy kell(ene) adagolni, hogy az életkornak (és természetesen más személyes sajátosságoknak) is megfeleljen, azaz egész egyszerűen vissza kellene vennie egy kicsikét. Különösen igaz ez azokra, akik a hosszú évek során az egyoldalú sportolással már jócskán kizsigerelték a testüket.

Mit tehet a terapeuta, ha ilyen pácienssel találkozik, tudván, hogy semmit nem szeretne kevésbé, mint lemondani imádott sportjáról? Jómagam mindenekelőtt teljes körű, hiteles és őszinte tájékoztatást adok, még ha emiatt el is veszítem a pácienst, aki máshol keresi majd a nem létező csodamegoldást. Ez nem csupán szakmai, de egyben emberi kötelességem is. Ami a terápiát illeti, két lehetőséget szoktam felvázolni, a döntést ugyanis a páciensnek kell meghoznia. Megtehetem, hogy tűzoltás jelleggel kezelem az épp felmerülő, aktuális problémát, miközben a sportterhelés intenzitása változatlan marad. Ha a sportoló ezt a megoldást választja, felvilágosítom arról is, hogy átmenetileg csökkenhetnek ugyan a panaszok, de tartós sikert nagy valószínűséggel nem várhatunk a terápiától. A másik, hatékonyabbnak tűnő lehetőség az, hogy a kezelés mellett csökkenti, vagy – amennyiben valóban indokolt – akár fel is függeszti a túlzottan terhelő sporttevékenységet. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nem sportolhat, hisz mozgás nélkül nincs egészség. Inkább úgy fogalmaznék, hogy csökkentse elfogadható mértékűre a probléma kialakulásához vezető edzés mennyiségét, és az ily módon felszabaduló energiákat fordítsa más, harmonikusabban terhelő sporttevékenységre. Bárhogy is dönt, segíteni és támogatni fogom minden lehetséges eszközzel.

Nem hiszem, hogy létezne hasznosabb tanács annál, hogy sportolóként ne várjuk (terapeutaként pedig soha ne ígérjük), hogy a krónikus szöveti túlterhelés hatására bekövetkező panaszok megszűnnek, vagy akár csak tartósan javulnak pusztán a kezelések (legyenek azok gyógyszeres, mozgáson alapuló vagy manuális terápiák) hatására! Az igazság oly egyszerű, mégis – talán a számtalan hamis ígéretnek köszönhetően – oly kevesen hiszik el: egy probléma mindig okkal alakul ki. Ha csak a tünettel foglalkozunk és az okot nem orvosoljuk, a panasz törvényszerűen kiújul. Ha a fájdalom kialakulásához a krónikus túlterhelés vezet, nincs az a terápia, amely önmagában elegendő lenne. A gyógyulás vagy tartós állapotjavulás érdekében így vagy úgy, de a páciensnek is változtatnia kell sportolási szokásain. Én ezt tartom globális szemléletű gondolkodásnak és terápiának, még ha néha hálátlan is a szerep, amit nekünk, terapeutáknak fel kell vállalnunk😊

Feövenyessy Krisztina
a Balance Medical Fitness Akadémia vezetője

Bejelentkezés vagy Regisztráció

 

 

Weboldalunk az oldal működése és a felhasználói élmény javítása érdekében sütiket használ (cookie), ahogy minden korszerű weboldal. Itt engedélyezheti vagy letilthatja a sütik használatát. Kérjük, vegye figyelembe, hogy a sütik tiltásával bizonyos funkciók nem vagy nem megfelelően fognak működni!