Menu

Cart

Szükség van-e rehabilitációs (korrektív, preventív, prehabilitációs stb.) trénerekre? - Érvek és ellenérvek

Tavaly volt szerencsém részt venni egy, a Holisztikus Medicina Alapítvány által szervezett remek továbbképzésen, amelyet Ari Pekka Lindberg, az Anatomy Trains in Training koncepció kidolgozója tartott. A képzésen sokkoló kijelentés hagyta el Ari Pekka száját, valahogy úgy hangzott, hogy becslések szerint 2040-ben az USA-ban a betegellátásra fordított teljes kiadások összege eléri majd az ország 2015-ös évi teljes költségvetését, ha tehát nem történik drámai változás, a rendszer összeomlik. Bár az adatok az USA-ra vonatkoznak, nagyon úgy tűnik, az európai, sőt, a hazai egészségügyben is hasonlóak a kilátások.

Nemrég olvastam egy kisebb „egészségügyis” vitát arról, hogy szabad-e egy sportedzőnek rehabilitációs (prehabilitációs, preventív, korrektív stb.) végzettséget adni, és szükség van-e egyáltalán rehabilitációs trénerekre. Nos, figyelembe véve a tényt, hogy az európai lakosság körében a mozgásszegény életmód, a helytelen táplálkozás, a stressz és az egyoldalú, hibás sportterhelések hatására a krónikus betegségek egyre fiatalabb korban jelentkeznek és egyre drámaibb mértéket öltenek, azt hiszem, valójában nem is az a kérdés, hogy szükség van-e a prevenció és rehabilitáció terén jártas sportszakemberekre, hanem az, hogyan lehetne minél több edző számára megteremteni e tudás megszerzésének lehetőségét. Hogy miért? Mert ők azok, akik

  • tekintélyes tömegeket érnek el
  • talán mindenki másnál több lehetőségük van arra, hogy a megfelelő tudás birtokában, idejekorán közbelépve megelőzzék a mozgásszervi (és egyéb) betegségek kialakulását és/vagy azok súlyosbodását
  • ugyanakkor kellő ismeretek híján rendkívül sokat tudnak ártani egy-egy kevésbé szerencsésen megtervezett és levezetett edzésprogrammal

Ahogy Kelly Starrett fogalmazott „Becoming a Supple Leopard” c. könyvében, a XXI. századi edzőterem az emberi teljesítmény laboratóriuma. Az edzés azonban nem lehet öncélú.  Nem törekedhet csupán erő- vagy állóképesség fejlesztésre, vagy akár a gyorsaság javítására. A tréning legfőbb szerepe felkészíteni a vendéget/pácienst/sportolót arra, hogy képes legyen megbirkózni mindazon testi és lelki kihívásokkal, amelyekkel a mindennapi életben (vagy a sportéletben) szembe kell néznie. A fogyasztói társadalom súlyos és végzetes tévedésben él. A testmozgás célja és értelme nem a látvány, azaz a betonkemény (= merev és feszes) izomzat, vagy a kockás has, hanem a funkció, azaz az ember életképességének fenntartása. Az edzésnek elsősorban azt a napi 16 órányi, változatos testmozgást kell(ene) mesterségesen és sűrítve, mintegy koncentrátumként pótolnia, amelyre az emberi test teremtődött, és amely civilizált életünkből réges-rég, visszavonhatatlanul eltűnt. A rendszeres és változatos, harmonikus (tehát nem egyoldalú) testmozgás ugyanis elengedhetetlen, ha egészségesek akarunk maradni, azaz fenntartható létre vágyunk.

Az edzőterem az a hely, ahol napjainkban a legtöbb ember hozzáfér a testmozgáshoz. Az egészségtudatos, sportolni kívánó XXI. századi, jellemzően ülőmunkát végző és folyamatos stressz hatásoknak kitett ember nem orvoshoz, gyógytornászhoz vagy mozgásterapeutához fordul, hanem becélozza a legközelebbi edzőtermet. Mindez egyben azt is jelenti, hogy nincs még egy szakember, akinek oly sok lehetősége lenne a prehabilitációra, mint a sportedzőnek. Az edzőterem ugyanis nem csak az emberi teljesítmény laborja, de egyben az a hely is, ahol

  • még időben felfedezhetőek a testtartásbeli anomáliák, a megváltozott biomechanikai viszonyok és kompenzatorikus mozgásminták
  • lelepleződhetnek azon mozgásszervi problémák, sérülések, amelyekről a páciens/vendég/sportoló esetleg még nem is tud, hisz egyelőre nem okoznak panaszt
  • biztonságos, kontrollált körülmények közt javíthatóak a diszfunkciók, tehát megelőzhetőek a krónikus mozgásszervi betegségek és/vagy sportsérülések
  • a megfelelő edzés segítségével megállítható vagy visszafordítható a kóros folyamatok jó része

Nem mindegy tehát, hogyan, milyen mélységű és minőségű tudás birtokában nyúl a tréner, személyi edző, erőnléti edző, csoportos óraadó stb. a vendéghez/sportolóhoz. Bár egyre több pozitív példát látni, a prevenciós és rehabilitációs szemlélet (és a helyes tréningtervezéshez szükséges megalapozott, mély és naprakész (!) anatómiai, élettani, biomechanikai, edzéstani, kórélettani, prevenciós és rehabilitációs tudás átadása) ma még jellemzően hiányzik a sport alapképzésből. 

Mi, egészségügyi dolgozók szembe fordulhatunk ugyan a nyugat-európai trendekkel, amelyek egyre inkább nyitják meg a csupa nagybetűs TUDÁS kapuját a rokon segítő szakmák és szakemberek (masszőrök, edzők, testnevelők stb.) előtt, a kérdés csupán annyi, hogy mindez helyes-e, és valóban azok érdekeit szolgálja-e, akiknek gyógyítására felesküdtünk. A mi hangunk és segítségünk ugyanis önmagában túlságosan kevesekhez jut el, ráadásul jellemzően akkor, amikor már nagy a baj. Írhatok én bármilyen populáris ismeretterjesztő cikket a porckorongsérvről vagy az Achilles-ín károsodásáról, vajon ki olvassa el? Az, aki porckorongsérvben vagy tendinopathia-ban szenved. A még jó időben, tömegeket megszólító masszőr, testnevelő vagy akár a rehabilitációs tréner tehát nem konkurencia, hanem komoly segítség. Amennyiben lehetőséget biztosítunk számára, hogy a saját kompetencia határain belül maradva, a bizonyítékokon alapuló medicina talaján, és legfőképp minőségi tudásanyag alapján fejlessze tudását, tátongó űrt tölthet ki.

Egy rehabilitációs tréner természetesen sosem fog műteni, injekciót adni vagy akár gyógytornáztatni. Az ő szerepe elsősorban az, hogy felvilágosító munkát végezzen (sportszakmai körökben éppúgy, mint a vendégek/sportolók közt), hogy – legyen szó akár hobbi-, akár élsportolóról – preventív, prehabilitációs, vagy rehabilitációs szemléletűre formálja át az edzést/tréninget,  s végül, hogy szükség szerint más szakemberekkel – kezelőorvossal, gyógytornásszal, pszichológussal, ergoterapeutával vagy épp dietetikussal – karöltve hatékony segítséget nyújtson a hétköznapi ember vagy a sportoló számára a fájdalom- és panaszmentes mindennapi- és/vagy sportéletbe való visszatéréshez. Mindez hatalmas feladat és persze óriási felelősség, a rehabilitációs trénernek tehát széles körű és megalapozott, naprakész ismeretekre van szüksége számos tudományos területen.

Nos, a magam részéről – szakterülettől függetlenül – mélységesen tisztelem mindazokat, akikben él (sőt, hatalmas lángon lobog) a tudásvágy, akik tisztában vannak a hivatásukkal járó hatalmas felelősséggel, és akik tudják, hogy egy szakember soha nincs „kész”, a tanulás egy életen át tart. Jómagam (és rajtam kívül még jó néhány hasonló gondolkodású kolléga/iskola) azon dolgozom rendületlenül, hogy a társszakmák felelősségtudattal rendelkező, tudásra szomjas képviselőit ne zárt kapuk fogadják.  Hiszek abban, hogy társadalmi szinten (is) akkor teszünk jót, ha megnyitjuk azokat a bizonyos kapukat, és minden lehetséges eszközzel segítjük a rokon, segítő szakmák képviselőit a mély, megalapozott, modern és legfőképp minőségi tudás megszerzésében.

Feövenyessy Krisztina
a Balance Medical Fitness Akadémia vezetője

Bejelentkezés vagy Regisztráció